Filozófia
I. AZ ANTIK FILOZÓFIA
1. AZ ANTIK FILOZÓFIA KIALAKULÁSA
A) A IÓNIAI TERMÉSZETFILOZÓFIA
A legendás „Hét bölcs” (a hagyomány szerint a lindoszi Kleobulosz, az athéni Szolón, a lakedaimóni Khilón, a mütilénéi Pittakosz, a priénéi Biasz, a korinthoszi Periandrosz és a milétoszi Thalész). A ión gondolkodók találékony és kreatív módon választ kívántak adni a józan észnek a környező világba vetett hitet ért radikális parmenidészi kritikára.
Milétoszi Thalész (Milétosz, Kr. e. 624 körül – Kr. e. 546 körül):
A hét bölcs egyike, a matematika és filozófia atyja, a materialista milétoszi filozófiai iskola első képviselője, a legkorábbi görög természetfilozófus. Ő az első olyan görög matematikus, akinek neve fennmaradt. A dolgok összességének, mint egésznek a természetét kutatta. Ő volt az első, aki nem valamiféle istenek akaratából származtatta a világot, hanem megpróbált materialista magyarázatot találni arra, hogyan és milyen anyagokból is keletkezhetett az. A világot a vízből származtatta és azt gondolta, hogy az a vízen lebeg. Emellett úgy vélte, hogy a természetben semmi nem szűnik meg, nem pusztul el, hanem őselemeire bomlik: ebből az őselemből keletkezik, és ebben semmisül meg.
Anaximandrosz (i. e. 610 – i. e. 547):
Anaximandrosz alkotta meg az első kozmológiai modellt – bár az nem teljesen világos, hogy az térbeli vagy kétdimenziós volt-e. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy Anaximandrosz az első olyan szerző, akinek szorosabb értelemben vett kozmológiai elméletet tulajdoníthatunk: a kozmoszt geometriai struktúrát mutató, zárt, rendezett egésznek gondolta.
Anaximenész (i. e. 585 – i. e. 525):
Őt tartjuk a milétoszi gondolkodók (ión filozófiai iskola) közül időben utolsónak. Legismertebb gondolata az elemek egymásba átalakulása. Feltételezése szerint az anyag alapformája a levegő, amelyből, ha összesűrűsödik (ez a szél), akkor felhő, víz majd föld keletkezik – ha pedig megritkul, tűz lesz belőle. Anaximenész volt az első, aki rájött, hogy a Hold a fényét a Naptól kapja, és a holdfogyatkozás rejtélyét is ő fejtette meg. Az emberi lélek is levegő. Nemcsak rá, hanem valamennyi ilyen korai gondolkodóra jellemző a hülozoizmus, az egész természet átlelkesítése. Azután Anaximenész kijelentette, hogy az istenség a levegő, amely keletkezik és mérhetetlen, végtelen és mindig mozgásban van. Anaximenész azt hitte, hogy nem az istenek alkották a levegőt, hanem ők születtek a levegőből. Anaximenész szerint a levegő [istenség]. Meg kell értenünk, hogy azoknál, akik így beszélnek, az elemeken és a testeken áthatoló erőkről van szó.
Epheszoszi Hérakleitosz (kb. Kr. e. 535 – Kr. e. 475):
Az emberi tudattól független anyagi valóság létezésének hangsúlyozása, az istenimádás elutasítása miatt a materializmus, az ellentétek szerepével kapcsolatos kutatásai miatt pedig a dialektika előfutárának is tekintik. Hérakleitosz azt állította, hogy az emberi lélek tűzből és vízből áll, a vízről pedig azt gondolta, hogy az emberi lény legrosszabb alkotóeleme. Míg a tűz a nemes célok felé emeli a lelket, a víz a legaljasabb szenvedélyek és a pusztulás fele tolja azt. Hérakleitosz az ókorban a homályos fogalmazásáról volt híres. Kijelentései titokzatosak és szándékosan homályosan, jóslatszerűen voltak megfogalmazva, hogy csak azok értsék meg, akik szerinte érdemesek rá. Hérakleitosz szerint minden ellentétpár egységet s egyszersmind sokaságot alkot. De különböző párok is összefüggésben állhatnak egymással. Mivel istent úgy határozta meg, mint az ellentétpárok összességét, ez azt jelenti, hogy mind a béke, mind a háború is isteni, azaz minden ellentétpár isteni, mindent áthat az irányító és egységesítő alkotóerő. Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Szerinte az emberek voltaképp nem tudják, nem ismerik az istenek valódi lényegét. További fontos mozzanat Hérakleitosz etikájában az önvizsgálat folyamata: „Keresni kezdtem magamat.” Ebben a kifejezésben a Homérosznál gyakran előforduló állítás ellen fordul, miszerint az emberek nem mindig felelősek a tetteikért, hanem felsőbb, isteni hatalmak befolyásolják. A betegség után lesz édes az egészség, a baj után a jó, az éhség után a jóllakottság, az erőfeszítés után a pihenés. Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.
Konfuciusz (Kína Kr. e. 551 - Kr. e. 479)
„A Mester mondotta: Amit nem kívánnál saját magadnak sem, olyat ne tégy te se más emberekkel szemben!”
A nemesség nem öröklődésen, hanem a jellem változásán, tökéletesítésén múlik. „Tanulni és nem gondolkodni: hiábavaló fáradság; gondolkodni és nem tanulni pedig: veszedelmes."
A mester gondolatai összecsengenek Szókratész és a sztoikusok tanításaival: „A nemes ember csak azon kesereg, hogy nincs meg a kellő képessége, de sohasem kesereg azon, hogy nem ismerik az emberek." Mert: „amit a nemes ember keres, az önmagában van; amit azonban a közönséges ember keres, másokban van”
Olyan követelményeket támasztott a nemes emberek elé, mint a figyelmesség és szavahihetőség, a tanulás és az emberek szeretete, továbbá a régi hagyományok és az idősek tisztelete.
B) A DÉL-ITÁLIAI LÉTELMÉLET
A püthagoreusok világszemlélete alapjaiban vallásos jellegű. Ez felismerhető nemcsak pedagógiai és orvosi tevékenységükben, de zenei felfogásuk alakulásában is. Vallásos szemléletük abban nyilvánul meg, hogy az emberi lelket a testtől elkülönülő, önálló létezőnek tartották, az emberi személyiség értékesebb felének. A püthagoreusok mindenütt a rendet keresték, mely az összhang forrása.
Szamoszi Püthagorasz (Kr. e. 570 körül – Kr. e. 495)
„A számok atyja” néven is emlegették, mert a püthagoreusok számára a legfontosabb (és tulajdonképp az egyetlen) tudomány a matematika volt: azt tanították, hogy minden dolog kulcsa a számokban rejtezik. Püthagorasz hitt a lélekvándorlásban, azt állította, hogy vissza tud emlékezni előző négy életére. Úgy vélte, hogy a jelenségek alapjában mindenhol aritmetikai, illetve geometriai törvényszerűségek állnak, és a való világ jelenségei csak ezek többé-kevésbé tökéletlen kifejeződései: minden mulandó, csak a számok örökkévalóak. Azt tartotta, hogy a világon minden viszony kifejezhető természetes számok arányaival, illetve összegzésével, ezért a püthagoreusok minden jelenségben ezeket az arányokat próbálták meg fölfedezni. Püthagorasz világának közepén a gömb alakú Föld lebeg, és körülötte keringenek egy-egy kerékre, azaz szférára erősítve a bolygók, valamint a Nap és a Hold. A szférák forgása suhogó neszt, egyfajta zenei hangzást kelt: ez volt a szférák harmóniája (amit magyarul, eltorzítva „a szférák zenéjeként” szoktunk emlegetni). Bár a róla elnevezett tételt nem ő bizonyította, és a neki tulajdonított felfedezések közül is bizonytalan, hogy mi az, amire valóban ő jött rá, és mi az, amire tanítványai, bizonyosnak látszik, hogy személyesen fedezte fel a rezonancia alaptörvényét, miszerint a hang magassága a rezgő húr hosszának függvénye.
Kolophóni Xenophanész, (i. e. 570–~475):
A többistenhitet elvetve az istenség egységét hirdette, és határozottan fellépett a homéroszi istenek ellen. Az egyetlen istenség, mint legfőbb lény feltételezésével megalapozta a sokféleség mögött rejtőző változatlan és örök létező elképzelését: Egy isten, ki az isteni s emberi nem legerősebbje, ám halandóknak sem formára, sem észre nem mása.
Parmenidész (~i. e. 540 – ~ 460)
Filozófiai felfogását töredékesen fennmaradt Tankölteményében fejtette ki. A költemény szerkezete is erőteljesen szembeállítja egymással a megismerés két módját: az észre támaszkodó közvetlen (metafizikai) belátást és a tapasztalatra alapozott világmagyarázatot, mely akár lehet tudományos világmagyarázat is. A metafizika és tapasztalati világ éles szembeállítása nála jelenik meg a filozófia történetében először. Az Igazság (görög alétheia) a létezőre (to on) vonatkozó tanítás. A létező a mindenség (to pán) egésze, mégpedig abban a formában, ahogy az a gondolkodás (to noein) számára föltárul. A halandók vélekedése (doxa) a világnak az a képe, amely az érzékelés tárgya. Érzékeink a világot sokfélének, mozgásban lévőnek és heterogénnek mutatják. A szükségszerűség világa az érzékelhető világ fennállásáról és működéséről alkotott filozófiai hipotézis, amely szerint a természet érzékelhető világa két elemnek: a világos és a sötét elemnek (láng illetve éjszaka) a keveredéséből alakult ki.
Eleai Zénón, (i. e. 490–430)
Zénón nyolc fennmaradt (és Arisztotelész Fizika című művében leírt) paradoxonja mind nagyjából ugyanarra az alapgondolatra épül, és a legtöbbet már az ókorban is könnyen cáfolhatónak tartották. A három leghíresebb és legjobban védhető – Akhilleusz és a teknős, a fának hajított kő, és a nyílvessző paradoxonja. Képzeljük el Akhilleuszt, a leggyorsabb görögöt, amint versenyt fut egy teknőssel. Mivel olyan gyors, nagyvonalúan száz láb előnyt ad a hüllőnek. Alighogy elindul a verseny, Akhilleusz pár ugrással ott terem, ahol a teknős kezdett. Ezalatt az idő alatt azonban a teknős is haladt egy keveset, talán egy lábnyit. Akhilleusz egy újabb lépéssel ott terem, ám ezalatt a teknős ismét halad egy kicsit, és még mindig vezet. Akármilyen gyorsan is ér Akhilleusz oda, ahol a teknős egy pillanattal korábban volt, amaz mindig egy kicsit előrébb lesz. Zénón érvelése azt látszik igazolni, hogy Akhilleusz sohasem fogja megelőzni, de még csak utolérni sem a teknőst.
Empedoklész (~i. e. 495–435):
Négy elem: a víz, a levegő, a tűz és a föld keveredéséből tételezte fel a világmindenséget, a keveredés változó arányait és mozgását pedig az ugyancsak anyagi eredetű Szeretet és Viszály hatásának tulajdonította, emiatt a materializmus előfutárának is tartják. Empedoklész nem érvekkel támasztja alá a tanítását, hanem ugyanazt a gondolatot egyre erőteljesebb stiláris eszközök alkalmazásával ismételgetve úgyszólván „beleénekli” hallgatójába. A stiláris dúsításnak ez a technikája, amelyet amplifikációnak nevezünk, később a görög retorika egyik leghatásosabb meggyőzési eszköze lett.
C) AZ ATOMISTÁK ÉS A SZOFISTÁK
Az atomok természetüket tekintve szilárd részecskék, önmagában mindegyik egy parmenidészi Egy (azt, hogy mégsem láthatjuk kicsinységükkel magyarázható: olyan kicsinyek, hogy érzékszervekkel nem hozzáférhetőek) amelyek nem tartalmaznak magukban semmiféle ürességet, azonban súllyal, kiterjedéssel rendelkeznek azonban önmagukban színtelenek, íztelenek és szagtalanok. Arról, hogy a lélekben (akik maguk is atomokból épülnek fel) hogyan alakul ki az öntudat és az érzékelés képessége nem találni magyarázatot. Ugyanis ez az elmélet, hogy az élőlénnyé csoportosult atomok, képesek érzékelni a többi tárgyat, minőséggé csoportosult atomok, létrehozta tulajdonságokat, azt feltételezi, hogy az atomoknak valamelyest tudatában kell lenniük a többi atom jellegzetességének, pontosabban az atomoknak rendelkezniük kell valamilyen intelligenciával.
Leukipposz (i. e. 5. század)
Az atomista filozófia egyik megalapítója, tanításának lényege, hogy a világmindenség két fő részre osztható: egyrészt az állandó mozgásban levő, oszthatatlan anyagi részecskékből, atomokból, másrészt az üres térből áll, amelyben az atomok mozognak. E részecskék mozgásuk során szüntelenül ütköznek (egyesülnek) majd szétválnak.
Klazomenai Anaxagorasz (kb. i. e. 500 – kb. i. e. 428):
Szerinte a Nap nem más, mint egy - Attikánál nagyobb - izzó kődarab, a Hold pedig földből van. E tanításáért istentagadás vádjával száműzték Athénból. Semmi sem keletkezik, és semmi sem múlik el. A törvénybírák halálra ítélték, a haláltól azonban megszabadította Periklész, az akkori Athén leghatalmasabb embere, aki tanítványa és barátja volt: megvesztegette a börtönőröket, és így kiszabadította. Anaxagorasz írásaiban jelenik meg először az értelem nélküli anyag és az értelemmel rendelkező Ész szembeállítása. Mondhatni azt is, hogy ő volt a dualizmus egyik előfutára. Az anyag tudat nélküli, passzív dolog, az aktív Ész azonban képes megismerni és tetszése szerint elrendezni azt. E két dolog létezése teljes mértékben független egymástól, azonban ahhoz, hogy a jelenlegi világ létrejöhessen, szükségük van egymásra: az anyagnak az Észre, hogy az elrendezze és az Észnek az anyagra, hogy megvalósíthassa, amit akar. A látszat nem az igazság. Ami szemünk előtt van, pusztán a láthatatlannak megjelenő képe. Első benyomásunk, érzékeink minden segítség nélkül a maguk természetességében gyenge alap ahhoz, hogy elbíráljuk, mi az igaz. S ez mégsem azt jelenti, hogy az igazság elérhetetlen számunkra.
Démokritosz (Abdéra, I. e. 470 – Abdéra, I. e. 370):
Ókori görög atomista filozófus, az antik materializmus kiemelkedő képviselője. Démokritosz azt állította, hogy a létező végtelen sokaságú parányi, és épp ezért az érzékszervek által fel nem fogható részecskékből, atomokból épül fel. Továbbá elutasította Zénónnak azt az állítását, amellyel a sokaság tagjairól kimutatja, hogy végtelenül oszthatóak, és ezért abszurd konzekvenciáknak vannak kitéve. Elfogadta, hogy az oszthatóság – akár a „mindenfelé”, akár az „egy bizonyos pontig” lehetséges oszthatóság – fogalma tűrhetetlen, és ennek megfelelően kijelentette, hogy az ő részecskéi végtelen sokaságának egyik darabja sem osztható, hanem mindegyikük valóban egy. A világ keletkezését a határtalanból eredezteti, melyből végtelen sok test jutott ki az ürességbe, melyek közül a hasonlók a hasonlókkal összekapcsolódva elkezdtek kiválni, a testek egy nagy űrbe kerültek, ahol összekeveredve egymással örvényt alkotnak. A világ keletkezését követően folyamatosan növekedésben van, majd szükségszerűen elenyészik. Démokritosz úgy vélte, hogy mivel az atomok száma számtalan, az űr pedig végtelen ezért nemcsak egy világ lehetséges. Az ember hiába próbálkozik megismerni a dolgokat, minden próbálkozás kudarcra van ítélve. Démokritosz etikai tanításait is a természetfilozófiára alapozta. Politikai tanítása szerint egy törvény csak akkor jó törvény, ha az emberek önszántukból engedelmeskednek neki.
Prótagorasz (kb. i. e. 480 Abdéra – i. e. 410?)
Az egyik legjelentősebb szofista gondolkodó, Démokritosz tanítványa volt. Prótagorasz állítása szerint: „Minden dologról két, egymásnak ellentmondó kijelentés állítható” Ez azt jelenti, hogy egy kijelentés az egyik szituációban igaz, másik szituációban hamis lehet. Mindebből pedig az következik, hogy nincs egy objektív tényállás. Ebből az állításból ered Prótagorasz híres homo mensura tétele, miszerint „minden dolog mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy nem léteznek”. Hetvenéves korában az athéniak vádat emeltek ellene, mivel az egyik művében azt állította: az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek, mert sok minden gátolja a róluk való tudást, amilyen a rejtettség és az emberi élet rövidsége. Halála után könyveit nyilvánosan elégették.
Leontinoi Gorgiasz (Kr. e. 485 – Kr. e. 380)
Gorgiasz, hasonlóan sok szofistához, valószínűleg relatív fogalomnak tekintette az igazságot, elutasítva a Platón és Arisztotelész filozófiájában egyetemes alapként megjelenő igazságfogalmat. Állítólag tanítása része volt, hogy a valószínűséget többre kell tartani az igaznál, és a szó segít a kicsit nagynak, a nagyot kicsinek feltüntetni. Három, egymásra következő alaptételt állít föl: „Az első az, hogy semmi sem létezik; a második, hogy ha létezik is valami, az megismerhetetlen az ember számára; a harmadik, hogy ha megismerhető is, kifejezhetetlen és más emberrel közölhetetlen.”
Thraszümakhosz (Kr. e. 4. század)
Thraszümakhosz, a híres szofista szerint egy államban az számít igazságosnak, ami az uralkodó rétegnek hasznosnak bizonyul. A hatalmat mindig az erősebb érdeke határozza meg, ők mondják meg azt is, hogy mi számít igazságosnak és mi nem. Thraszümakhosz szerint mindenki igazságtalan lenne, ha meglenne hozzá a megfelelő hatalma. Az igazságosság gyengeségből és félelemből fakad: senki sem jószántából igazságos.
2. AZ ATHÉNI KLASSZIKUS FILOZÓFIA
A) SZÓKRATÉSZ (i. e. 469 – i. e. 399)
Vele kezdődött a görög filozófia klasszikus korszaka, valamint őt tekintjük a nyugati filozófia és az autonóm filozófiai etika megalapítójának. Beszélgetve tanított, így írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Az abszolút értékeket és a racionalizmust hirdette. Az erkölcstant racionális alapokra akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van. A világ kozmosz, azaz célirányosan működő és célszerű alkotás. A világ célirányos folyamatainak magyarázatára nem elegendő a fizikai magyarázat, azaz nem elegendő a hatóokok felsorolása. Annak oka például, hogy itt ülök, nem csupán az, hogy csontjaim megfelelően helyezkednek el vagy izmaim megfeszülnek, hanem az is, hogy így akarom. A rendező Istenre úgy következtetünk, mint ahogy rendezett cselekedeteinkből következtetünk az értelmes lélekre. Isten láthatatlan, mindentudó, gondviselő rendező.
„Az írás feltalálása éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékező tehetségüket - az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. A tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.”
„Ahogyan a múltunkat sokféleképpen magyarázhatjuk, jelenünket számtalan módon megváltoztathatjuk, és különféle lehetséges jövők állnak előttünk.”
„Tégy, ahogy jónak látod, úgyis megbánod, bárhogyan cselekszel.”
„Aki nem elégedett azzal, amije van, nem lenne elégedett azzal sem, amire vágyakozik.”
„Az ostoba azért él, hogy egyék és igyék, az okos azért eszik és iszik, hogy éljen.”
„Tudom, hogy semmit sem tudok.”
Tanítványai megrökönyödésére maga itta ki a bürök főzetével telt méregpoharat. Meghalt a meggyőződéséért. Hitte, hogy az az igazság. Tette, viselkedése, méltósága maradandó nyomot hagyott tanítványaiban, különösen Platónban, személyisége és filozófiai elgondolásai pedig máig hatnak az emberi kultúrára, hiszen az elvek melletti kiállás örök példájává vált.
B) PLATÓN (Kr. e. 427. Athén vagy Aigina – Kr. e. 347, Athén)
Egy szállóige szerint az egész európai filozófia nem más, mint egy sor, Platónhoz fűzött lábjegyzet. Egy alkalommal Dionüsziosz az erény mibenlétén vitatkozott össze a filozófussal. Platón annyira felidegesítette a zsarnokot, hogy a vita után egy fél órával megkötözték és a spártai Pollidész hajójára szállították azzal a paranccsal, hogy vigye Aiginára és adja el a rabszolgapiacon: „Ez ugyan filozófus – mondta Dionüsziosz a spártait megnyugtatva – észre sem fogja venni.” Az aiginai rabszolgapiacon kürénéi Annikerisz váltotta ki Platónt húsz mináért, majd pénzt is adott neki, hogy vegyen egy birtokot, ahol felépítheti saját iskoláját. A matematikát annyira fontosnak tartotta, hogy állítólag az Akadémia bejáratára a „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát!” feliratot íratta. Az Akadémia kb. i. e. 385-i alapításától számítva közel ezer évig állt fenn. Bezárását 529-ben Justinianus császár rendelte el, aki bezáratta az athéni filozófiai iskolákat. Hosszú élete során soha senki nem látta nevetni.
A dialógus eredetileg nem két különböző nézetű ember kölcsönösen érvelő eszmecseréje, hanem szigorúan szabályozott, kérdés-felelet formájú párbeszéd a kérdező (mester) és a válaszoló (tanítvány) között. A kérdező irányított kérdések sorozatában fejti ki nézeteit. A válaszoló feladata az, hogy jelezze egyetértését, egyet-nem-értését, vagy azt a tényt, hogy nem érti a kérdést - de ahhoz például nincs joga, hogy elkezdje kifejteni saját álláspontját a fölvetett kérdéssel kapcsolatban. A beszélgetést mindvégig a kérdező vezeti.
Platón mind metafizikai, mind antropológiai értelemben dualista volt: a testet és a lelket két, egymástól elkülönült dolognak tartotta.
A lélek halhatatlanságáról szóló érvek:
A lélek nem pusztul el a halálban. Minden dolog az ellentétéből származik, következésképpen az élőnek a holtból kell származnia.
A tudás: visszaemlékezés (anamnézis). Vannak ugyanis fogalmaink, amelyeket nem meríthettünk a tapasztalatból: ezeket születésünk előtt kellett a lelkünknek megismernie, tehát a lelkünk létezett a születésünk előtt.
A pusztulás nem más, mint az alkotórészek elkülönülése egymástól. Ha a lélek nem összetett, akkor nincsenek alkotórészei, következésképpen nem pusztulhat el.
A következőkben fölsoroltaknak van ideájuk: viszonyok (egyenlő, kisebb, nagyobb stb.); matematikai idomok (háromszög, kör, gömb stb.); érzetminőségek (hideg, meleg, fekete, fehér stb.); elemek (tűz, víz, föld, levegő); értékek (szép, jó stb.); fajták (ember, ló stb.). Az ilyen, tapasztalatunk számára hozzáférhetetlen, csak az értelmünkkel belátható létezőket nevezi Platón így: eidosz („forma”, „fajta”) vagy idea („alak”, „jelleg”). De az ideára utal Platón írásaiban az úszia („lét”, „lényeg”), valamint a „maga a” formájú kifejezés is (például „maga a szép”: a szép ideája).
Az emberek azonban, mindaddig, amíg meg nem ismerik az ideákat, nincsenek tisztában a valóságos helyzettel. Platón hasonlata szerint eleinte úgy gondolkodnak, mintha egy barlangban ülnének, s nem látnának mást, mint a valóságos dolgok árnyképeit a barlang falán. A barlangból fokozatosan kiszabaduló ember hat lépésben ismeri meg a valóságot: kezdetben 1. a barlangbeli dolgok árnyképeit látja, majd 2. magukat a barlangbeli dolgokat; ha kijön a felszínre, előbb 3. a felszíni dolgok árnyképeit látja, majd 4. a felszíni dolgokat; azután 5. az éjszakai égbolt csillagképeit, végül 6. a Napot.
A léleknek a dialógus szerint három alkotórésze van: az értelem, az indulat és az ösztönös vágy. Az állami közösség három eredeti társadalmi rétege a filozófusoké, a harcosoké és a kézműveseké.
A legjobb államforma a legjobb emberek uralmán alapuló arisztokrácia. Ha ez hanyatlásnak indul, akkor először a dicsőségre szomjazó emberek kezébe kerül a hatalom: ez a hatalmi forma a timokrácia (timé: dicsőség); a következő stádiumban azután a nép gyakorolja a hatalmat: ez a demokrácia. A leghitványabb hatalmi forma a zsarnokság, a türannisz; a legjobb államforma pedig akkor állítható helyre, ha a hatalom újra a filozófusok kezébe kerül.
C) ARISZTOTELÉSZ (Kr. e. 384 – Kr. e. 322.)
A modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. Már az ókorban híressé vált nemcsak filozófiai művei miatt, de a kiemelkedő tehetségű makedón hadvezér és despota, Nagy Sándor nevelőjeként is.
A filozófiában, a logikában, a nyelvészetben, a biológiában, a pedagógiában, a politikatudományban sikerült maradandót alkotnia.
Arisztotelész Platón tanítványa, a filozófia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének és végső okainak felismerésében találja, melyek megtestesülése a Lényeg (szubsztancia).
Természetfilozófiai főműve, a Fizika a természeti dolgok arkhéival, mozgásával, a tér és az idő általános filozófiai kérdéseivel foglalkozik. Az égbolt című munkája a világmindenség egészének általános leírását tartalmazza.
A metafizika mint a szubsztancia általános tudománya azzal foglalkozik, hogy melyek a szubsztancia alkotórészei, és melyek azok a legáltalánosabb okok, amelyekkel a szubsztancia keletkezése és létezése magyarázható. Arisztotelész négy ilyen okot különböztet meg: az anyagi, a formai, a ható- és a cél-okot. Például egy bronzszobornak mint egyedi szubsztanciának anyagi oka a bronz; formai oka az alak, mely formát öltött a bronzban; ható-oka a szobrászmester formaadó tevékenysége; cél-oka pedig az, ami végett állították a szobrot.
Tanítása szerint az élőlények formája az apától, anyaguk az anyától származik. A nemzéskor az apa megalkotja az utód formáját, amely az anya testében később kapja meg az anyagát. Mivel Arisztotelész legfőbb értelemben az élőlényeket tekinti szubsztanciának, ezt a gondolatot minden, formából és anyagból álló szubsztanciára érvényesnek tartja.
Az etika célja az ember számára legfőbb jónak nem pusztán ismerete, hanem megcselekvése.
A hitvány és sunyi ember ugyanis minden dologban bizalmatlan, mert a maga mértékével mér másokat.
Az egyetlen dolog, amire még az istennek sincs hatalma: meg nem történtté tenni azt, ami egyszer már végbement.
Mégis csak rajtunk múlik, hogy derék emberekké legyünk-e, vagy hitványak.
Ő emelte a logikát a tudományok szintjére. Kiválóan ismerte a korábbi évszázadokban létrehozott görög szellemi alkotásokat. Tudatosan kereste azokat a módszereket, amelyeket az emberi gondolkodásnak követnie kell a tudományos kutatások közben. Sokat foglalkozott a logikus gondolkodás három elemével: a fogalmakkal, az állításokkal és a következtetésekkel. Arisztotelész munkásságának két évezreden keresztül óriási hatása volt.
Aquinoi Szent Tamás (1225-1274) az arisztotelészi világkép és a keresztény teológia összhangját is megteremtette. Az Arisztotelész által megalapozott logika bármely tudományágban alkalmazható volt. Az újkorban Descartes, majd az ő nyomán Leibniz sajátos matematikai logika megteremtésével próbálkozott. Elsőként 1854-ben jelent meg olyan munka, amely a matematikai logikában úttörő jelentőségű. Ez George Boole angol matematikus nevéhez fűződik. Arisztotelész Platón nyomán az arányt a szépség elengedhetetlen kritériumát tekintette. Az arányosság fogalmával foglalkozott "Topika" című művében.
3. KÉSŐANTIK FILOZÓFIA
A) SZÓKRATIKUS ISKOLÁK
Megarai Eukleidész (Kr. e. 435 körül – Kr. e. 365 körül)
Szókratész tanítványa, valószínűleg a legelső; és Platón idősebb kortársa, a megarai filozófiai iskola alapítója. Filozófiája szerint „Egy a Jó, bár sok néven nevezhető: néha, mint bölcsesség, néha, mint Isten, néha, mint Ész”, valamint „a jó ellentéte nem létezik”.
A gondolkodást és logikát elsődlegesebbenk tartották a tapasztalatnál; e felfogásuk később erősen hatott a sztoikusokra is.
Hazug paradoxon: Az I. e. 600 körül élt krétai Epimenidész állítása így hangzott: „Minden krétai hazudik.”
Kürénéi Arisztipposz (Küréné, Kr. e. 434 körül – Küréné, Kr. e. 356 körül)
Ókori görög hedonista filozófus, a kürénéi iskola alapítója. Az ember számára a legfőbb jót a legtöbb öröm elérésével és a fájdalom elkerülésével azonosította. Arisztipposz elutasított minden tudományt, aminek nem volt köze a gyönyörhöz, így például a matematikát is. Állítólag gőgös volt és lenézte embertársait. Szókratész összefüggést látott erény és boldogság között, most Arisztipposz ebben az ún. hedonista etikájában (a hédoné: „gyönyörűség" szóból képezve) a - fizikai - boldogság mozzanatát kizárólagossá teszi.
Antiszthenész (Athén, Kr. e. 455 körül – Athén, Kr. e. 360 után)
A cinikus iskola megalapítója. Tanításának középpontjában a fennálló rend teljes tagadása, a lemondáson, önmegtartóztatáson alapuló erény dicsérete áll. A gondolkodás, bölcselkedés helyébe az akaratot, a tettet emelte, úgy vélte, hogy az erényt a cselekedetekkel kell terjeszteni. Lemondást, szegénységet és önmegtartóztatást hirdetett, mert ezt tekintette az erény kezdetének és végcéljának. Tagadta az istenek létét, elutasította a vallási szertartásokat. Arról értekezett, hogy a néphittel szemben nem sok, hanem csak egyetlen igaz isten van.
Amikor Zénón azt mondta, hogy a létező mozdulatlan, Antiszthenész nem szólt egy szót sem, csak fel-alá járkált, hogy így cáfolja az elhangzottakat.
Hogyan kell a politikával (igazsággal) foglalkoznunk? Tégy vele úgy, mint a tűzzel: ne menj hozzá nagyon közel, mert megégsz, nagyon messze se, mert megfázol.
Szinopéi Diogenész, (Szinópé, i. e. 412 vagy i. e. 404 – Korinthosz, i. e. 323)
A cinikus iskola képviselője.
Hordóban lakott a piac mellett, mezítláb járt télen is. Nyáron kitolta hordóját a napra, télen pedig szobrokat ölelgetett, hogy eddze testét, a gazdagság gőgjével a nyomorúság gőgjét állította szembe.
Egyszer valamikor Nagy Sándor így szólt: "Ha nem Nagy Sándor volnék, Diogenész szeretnék lenni"
Amikor korholták, hogy tisztátalan helyekre járkál ezt felelte: "A nap is besüt a pöcegödrökbe, mégse lesz piszkos."
Diogenész állítása szerint, csak az erényes élettel érhetjük el a boldogságot. Az erényes élet pedig csak úgy lehetséges, ha megszabadulunk minden fölösleges anyagi javunktól és csak a legalapvetőbb dolgainkat tartjuk meg. Az anyagi javaktól való függetlenségre azért van szükség, hogy az ember felismerje, hogy csak egyetlen dolog van az ő saját birtokában: a lelke.
B) SZKEPTIKUS FILOZÓFIA:
Pürrhón (Kr. e. 360 – Kr. e. 270)
Az első, akit a szkeptikus filozófusok sorában ismerünk, a pürrhonizmus megalapítója.
A közömbösség, a magába zárkózás, elvonulás az emberektől és a lemondás minden versengésről volt rá jellemző. „Mindig ugyanabban a lelkiállapotban volt.”
Indiai látogatásának következménye volt, hogy elhatározta, hogy ezentúl a legnemesebb úton fog filozofálni és bevezette a megragadhatatlanságon és ítéletfelfüggesztésen alapuló bölcseletfajtát amit ma szkeptikus gondolkodásként ismerünk. Tanítása szerint semmi sem szép vagy rút, igazságos vagy igazságtalan: ezek az értékítéletek az emberi konvención alapulnak. A bölcs feladata az, hogy lelkének zavartalan nyugalmát („ataraxia”) az események közepette megőrizze.
Pitanéi Arkeszilaosz (Pitané, Kr. e. 315 – Athén, Kr. e. 241)
A dialektikus szkepticista Középső Akadémia néven ismert filozófiai iskola egyik alapítója és első vezetője volt.
Arkeszilaosz meglátása szerint nincs megítélhető különbség az igaz és a hamis percepció között. Tanításaiban azt a szkeptikus gyakorlatot alkalmazta, hogy bármely kérdésről is volt szó, mindkét lehetséges válasz mellett/ellen érvelt.
Valószínűleg Arkeszilaosztól származik az akadémiai szkepszis Cicerótól idézett négy fő tétele. Az első: létezik hamis képzet; a második: ez nem fogható fel; a harmadik: ha van több képzetünk, amelyek semmiben sem különböznek egymástól, lehetetlen, hogy közülük egyeseket fel lehessen fogni, másokat nem; a negyedik: egy olyan, érzéki eredetű igaz képzet sincs, amely mellett ne állna ott egy másik képzet, amely attól semmiben sem különbözik, amelyet viszont nem lehet felfogni. Figyelembe véve azt a kritériumot is miszerint nem mindig tudunk megkülönböztetni egymástól megragadó és nemmegragadó képzeteket (részegség ill. álomargumentum) azt a következtetést vonta le a filozófus, hogy fel kell függesztenünk az ítéleteinket.
Kürénéi Karneadész (Küréné, Kr. e. 213 – Athén, Kr. e. 128.)
Kezdetben a sztoa tanítását követte, azonban főként Pitanéi Arkeszilaosz kételyeitől indíttatva, a sztoikus iskola dogmatikus bizonyossága helyett a viszonylagos igazság felé kezdett hajlani. Ennek következtében enyhítette a sztoikus erénytan szigorúságát, és visszatért az eredeti platonikus eszmékhez: ezzel alapítója lett a harmadik (azaz „új”) akademiának.
Végszükség: két hajótörött egy deszkába kapaszkodik, a deszka azonban csak egyiküket bírja el. Az egyik a másikat a vízbe löki, hogy saját életét megmentse. E példával bizonyítja a filozófus, hogy „igazságosság és bölcsesség egymásnak ellentmondanak, a bölcsesség pedig a saját önös haszonból és érdekből vezethető le.
Aszkalóni Antiokhosz (Askelón, i. e. 125 körül – Szíria, i. e. 68 körül)
Filozófiájában igyekezett a sztoikusok tanítását az Akademiáéval összeegyeztetni. Több híres római, így Varro, Brutus, Cicero tanítója volt.
Knosszoszi Aineszidémosz (Kr. e. I. század)
Híres szkeptikus érveivel, az ún. troposzokkal minden tudás lehetetlenségét kívánta bizonyítani. A dolgok elérhetetlenek a megismerőképességünk számára; ebből következően a fizika (természetfilozófia) nem is lehet része a filozófiának.
Sextus Empiricus (Kr. u. 200-250)
Alexandriában és Athénben élt; a filozofiában a szkeptikusokhoz tartozik, az orvostanban azonban az empirikusokhoz, vagy mint ő maga mondja: a módszeresekhez.
C) EPIKUREUS FILOZÓFIA:
Epikurosz (Számosz sziget, Kr. e. 341 decembere – Athén, Kr. e. 270)
Görög atomista filozófus, Démokritosz természetfilozófiájának a követője. Megvetette korának összes gondolkodóit, kivételt csupán Anaxagorásszal és Démokritosszal tett, ugyanis fontosnak tartotta, hogy autodidaktának tekintsék és nem ismert el semmilyen kapcsolatot saját bölcselete és mások gondolatai között. Az atomok szerinte „elhajolhatnak" a pályájukról, s így az ember nem eleve meghatározott módon cselekszik, hanem szabad lehet. A helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja.
A halál az ember számára nem jelent semmit: "amikor mi vagyunk, a halál nincsen, és amikor a halál megérkezik, akkor mi már nem vagyunk"
Istenek vannak, azonban nem törődnek a világgal, nem avatkoznak annak folyamatába, állította Epikurosz. Boldog létük van, amelynek nyugalmát nem zavarják meg "fáradságos feladatok". Lehet őket tisztelni, azonban helytelen tőlük félni, vagy jóindulatuk elnyerésére törekedni, ez ugyanis fölösleges.
Epikurosz fizikájában az atomista filozófusok nézeteit követte: három alapelvet fogad el: semmi sem keletkezik a semmiből, semmi nem múlik el a nem létezőbe, a világmindenség mindig is így létezett, mint ahogyan ma is látható, és örökké is ilyen fog maradni.
Az emberi lelkek is atomokból állnak (legfinomabb legkiválóbb fajtájú atomokból), melyek az egyén halálakor ismét részeire bomlanak.
A jövő nincs teljesen a hatalmunkban, viszont nem áll teljességgel hatalmunkon kívül. Így hát ne számítsunk rá, mint mindenképpen bekövetkezőre, de ne essünk kétségbe, mintha egyáltalán nem következhetnék be.
Titus Lucretius Carus, (Pompei, Kr. e. 99 körül – Róma, Kr. e. 55)
Római költő és filozófus. Epikurosz tanításának kifejtése mellett gondot fordít más filozófusok tanainak cáfolatára.
Egyedül a De rerum natura, azaz a Dolgok természetéről szóló műve maradt fenn, melyet magyarra a Természetről címmel fordítottak le.
Lucretius szerint semmiből nem keletkezik semmi, ezért létezniük kell olyan oszthatatlan dolgoknak, amikből minden összeáll. Ezek az oszthatatlan dolgok az atomok. Ezek az atomok úgy áramlanak az űrben – azaz a semmiben –, mint ahogy a napfény által megvilágított porszemek a levegőben. (Ez a híres porszem-hasonlata.) Ezek az atomok összekapcsolódásukkal hozzák létre a létező jelenségeket. Az istenek létét nem tagadja, de véleménye szerint a világok közötti térben (intermundium) lebegnek tökéletes boldogságban, és nem törődnek az emberek gondjaival, kivéve Venust.
Bár Lucretius gondolkodását lehetetlen teljességében áttekinteni, felvetései közé tartoznak a következők:
A világ állandó mozgásban lévő atomokból áll.
A látható és tapintható tárgyak különböző fajtájú atomokból tevődnek össze, s csak bizonyos összetételek léteznek.
A világnak volt kezdete, és vége is lesz valamikor a jövőben.
A lélek és a test nem elkülönült dolgok, hanem egyetlen, testi szubsztanciát alkotnak.
A lélek születik és maghal. Nincs halál utáni élet, a pokollal kapcsolatos képzetek a Földön tapasztalt szenvedések kivetülései.
Az állatok és a növények gyarapodnak a Földön, bár nem mindegyik faj maradt fenn.
A babona a tudatlanságból fakad.
Lukianosz (Szamoszata, 120 körül – Alexandria, 180 körül)
Híres szatíraíró, kora gyengeségeinek kifigurázója.
Műveinek többsége a szatíra műfajába tartozik. Jellegzetes témái és híresebb szatírái:
A vallásosság, az álszenteskedés – Peregrinosz halála
A gazdagok pöffeszkedése – Alexandrosz avagy az álpróféta
A filozófusok üresfejűsége – Az álbölcselő Timarkhosz ellen
A hetérák kapzsisága – Hetérák párbeszédei
Az istenek irigysége – Istenek párbeszédei
D) SZTOIKUS FILOZÓFIA
A sztoikusok szerint a világ periodikusan működik: a tűzből keletkezett, mert a Logosz hatására ez előbb levegővé, aztán vízzé, aztán földdé „sűrűsödik”, és bizonyos idő elteltével, egy mindent elpusztító tűzvész útján, a világ vissza is fog térni őselemébe, a tűzbe.
Az emberi ész és lélek egyaránt eme isteni Logosz része, s ugyanúgy halhatatlan is, mint ez. Az emberi lélek a tűzhöz hasonlatos, és a tűz az alapeleme (úgy látszik, a keleti, perzsa és parthus tűzimádatból is sokat átvettek, ami nem meglepő, minthogy a korai sztoikusok közül többen valahonnan onnan származtak). A halál után, ha valaki erkölcsös életet élt, ez a tűz még egyedileg is létezhet egy ideig; de a világ-periódus végezetekor ez is egyesülni fog a nagy, isteni tűzzel.
Természetfilozófiai tanításuk szerint a világ két arkhéból: a passzív anyagból és az aktív pneumából (szellem) épül föl. Átvették Hérakleitosz tanítását arról, hogy a világ lényege a tűz; de ebben erőteljesebben hangsúlyozták az ún. ekpürószisz tanát: eszerint a világ periodikusan megsemmisül a tűzben, majd a tűzből ismét újjászületik.
„A Csarnok filozófusai” néven is említik őket.
Kitioni Zénón (Kition, Ciprus, i. e. 336 körül – Athén, i. e. 264)
A hellenizmus korszakának filozófusa, aki a korszak egyik legfontosabb filozófiai iskoláját, a sztoicizmust alapította.
Már ő is tanította azt a sztoikus életelvet, hogy a bölcsesség és a lelki béke a gyönyör és fájdalom rabságából való szabadulással és az irántuk való közömbösség által érhető el.
Khrüszipposz (i. e. 279 körül – i. e. 206 körül)
Elmélkedése a gyakorlati filozófia kérdései, különösen az etika felé irányult. Írt grammatikai munkákat is, valamint több görög költő műveihez, különösen Pindaroszhoz való scholionokat. Sajnálatos dolog, hogy művei az évszázadok során fokozatosan elvesztek. Az antik kor egyik legnagyobb logikatudósának és a „sztoa második megalapítójának” tartottak
Sok kételkedõ, szkeptikus gondolatot fogalmazott meg a sztoicizmussal szemben.
A görög sztoikus filozófus utolsó perceit hisztérikus állapotban töltötte. Leitatta a szamarát, majd nézte, ahogy a részeg állat megpróbál vadfügét legelni. A látványt annyira mulatságosnak találta, hogy szó szerint halálra nevette magát.
Babilóni Diogenész, (Kr. e. III-II. század)
Görög sztoikus filozófus. A cinikus beszéd esztétikai és morális nyerseségét támadja, őszinte humorát a társadalmi illendőség elleni vétségnek fogja fel, és a tréfát leginkább az egyszerű stílus számára tartja legelfogadhatóbbnak.
Rhodoszi Panaitiosz (Kr. e. 185 körül – Kr. e. 109 körül)
Ókori görög sztoikus filozófus. Hűséges követője volt a sztoa tanításainak, de nem lett rideg dogmatikus, és több dologban közeledett a peripatetikusok tanításaihoz. A kötelességekről szóló könyve csak része volt egy általánosabb etikának, amelyet a bölcsesség útján haladni készülők részére szánt. Cicero mindenütt a legtekintélyesebb sztoikusok soraiban említi.
Panaitiosz a kora sztoa elérhetetlen eszményképe, a bölcs helyett a hétköznapi emberre helyezi a hangsúlyt, aki folyamatosan megközelíti, de nem éri el szükségképpen a bölcsességet. Míg a korai sztoa a lelket egységesen racionálisnak képzelte el, addig Panaitiosz a lélek kettős természetére hívta fel a figyelmet, amelyben a léleknek csak egyik része ésszerű, a másik része, a hormé az ösztönt képviseli. Az erények korai sztoában megszokott definícióit olyan módon alakítja át, hogy mind a négy kardinális erény határozottan közösségi színezetet kap.
https://m.cdn.blog.hu/an/antikfilozofia/image/Hendrik.Nikoletta-Panaitiosz_es_a_paideia_megujitasa-2014.pdf
Rodoszi Poszeidóniosz (Apameia, Kr. e. 135 – Róma, Kr. e. 51)
Sztoikus filozófus, történetíró, csillagász, földrajztudós és politikus, korának legismertebb polihisztora. Műveiből csak töredékek maradtak fenn egyes kivonatoló szerzőktől, illetve idézetekben. Az egyikben egy szerkezetről ír, melyet Poszeidóniosz készített (Cic. De Natura Deorum II.88). Ezt a szerkezetet ma többen azonosítják az antiküthérai szerkezettel, vagy legalábbis ahhoz hasonlónak gondolják.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Antik%C3%BCth%C3%A9rai_szerkezet
https://www.youtube.com/watch?v=ELBqX3V44Vw
Lucius Annaeus (ifjabb) Seneca (Córdoba, Kr. e. 4 körül – Róma, Kr. u. 65. április 12.)
Római sztoikus filozófus, drámaíró és államférfi. A levelekben kifejtett etikája rokonítható a kereszténységével: minden ember, még a rabszolgák is a felebarátaink.
“Nem az a szegény, akinek csak kevese van, hanem aki többre vágyik.”
“Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.”
Az igazság, függetlenül attól, hogy ki mondja, mindannyiunk közös kincse.
